Vesekő miatt, pár hete eldöntöttem, hogy nem húzom tovább (az elme szeret szenvedni :)) és felhívom a dokit, akit az én kedves háziorvosom ajánlott, hogyha már a fővárosban leszek, keressem meg.

Különösebb tünetet szerencsére nem okozott, tavaly év végén volt egy éjszakai görcsöm, azóta sem, viszont az empataságom (a mélyenérzékelésem) miatt azért éreztem, hogy valami így nem OK, meg hát azért jobb lenne ezt nem húzni sokáig.

Felhívtam a dokit, első alkalommal, mikor bementem, sajnos nem volt már bent, ügyeletes volt, és reggel hazament. Mivel regisztrálva akkor mégnem voltam, így nem is tudtak értesíteni. Mondhatnám, potyára mentem.

***

Doki rendes volt, miután kerestem, később visszahívott, megbeszéltük, hogy következő kedden újra megyek, reggel küldjem át az adataimat, feladja felhőbe a vizsgálatkérőt, megcsinálják, és aztán majd következő alkalommal átbeszéljük.

Bementem, egyből a CT-re, vártam, vártam, vártam… kijönni nem jött ki akkor senki személyzet, csak a betegeket vitték be szinte futószalagon, ki, be, ki, be.

Néha elcsíptem magamon a türelmetlenséget, hogy unatkozom, de aztán figyeltem arra, amit igazán szeretnék.

És ebben az egónak oly üresen tellő időben egyszer csak felfedeztem értékeket:

  • egy idős férfi kísérte be a nagyfiát, akit éppen vizsgálóból vizsgálóba küldtek, én csak annyit láttam, hogy a srác tolókocsiban ült, de fel tudott kelni belőle, néha megmozgatta a gémberedett végtagjait. Amíg várakoztak a fal mellett, hallottam ahogy jókat nevettek, humorral oldották fel ezt a nehéz helyzetet.
  • aztán egy betegkísérő tolt ide egy idős asszonyt és jött vele egy fiatalabb nő a saját lábain. Leültette őket, majd bement a kezelőbe, visszajött valamilyen nyilatkozatokkal, amit segített kitölteni az asszonynak, mivel nála nem volt szemüveg. A humor itt is helyet kapott, a kísérő azzal viccelődött az idős nővel, hogy amikor jött az a kérdés, hogy mire allergiás, a nő mondta: semmire. Az ápoló visszakérdezett: és a férfiakra? Ők nagyot kacagtak, én is mosolyogtam egyet.

A CT a sürgősségi ambulanciával, a beteg sokktalanítóval szemben van, az előtte várakozó betegek, mentősök folyamatosan cserélődtek, a látvány magáért beszélt.

Kiderült, hogy nekem nem is volt beutalóm, sajnos a doki nem adta fel a rendszerbe, így újfent potyára mentem.

Újabb telefon, én is, a betegfelvételes hölgy is tündérke volt, és hívta a dokit, még 1,5 órát ott vártam, de nem jött össze ez aznap sem.

******

Doki újra rendes volt, felhívott, elnézést kért, megbeszéltünk egy 3. alkalmat, és azt mondta, hogy mindent is megcsinálunk egyben.

Rákészültem lelkileg is, hogy bírjam a helyzetet. Vittem enni – innivalót, könyvet is.

Jól tettem.

Kb. 2 órát vártam, amíg sorra kerültem, meghibásodott az IT rendszere, és nem tudtak beteget fogadni így.

Addig olvastam, foglalkoztam egy kicsit a business-szel (mire is jó egy okostelefon?:)), néha felálltam, hogy nyújtózzak, ez is egy új szokásom, hogy átmozgatom magam, ha sokat ülök, állok egy helyben.

Itt is elcsíptem néha, amikor el kezdtem unatkozni, ebből indult a türelmetlenség, aztán figyeltem az értékesre:

  • a szerelők, ahogy tették a dolgukat, keresték a hibát, hogy minél előbb működjön újra a rendszer
  • a dokik, asszisztensek, és mi, vizsgálatra várók is baromi türelmesek voltunk, valahogy olyan béke is volt jelen
  •  a konzultáció a dokival rendben megtörtént, vizeletminta lead, UH elkészült, irány a CT újfent, már ismertem az utat (tudok szorongani olyan helyzetekben is, amikor elsőre új helyre megyek, és egy hatalmas kórházkomplexum nekem egy miniváros, és az a rengeteg tájékoztató tábla, tiltótábla, húúúú.)  De ezt most ügyesen kezeltem, és pánik vagy lefagyás nélkül eljutottam mindenhová, hol saját magamra támaszkodva, hol másokat megkérdezve.

A CT volt még az utolsó állomás, már tudtam a járást, nem kellett sokat várnom, be tudtam adni is a papírt, és egy kis idő múlva behívtak, 2 perc volt a vizsgálat, és már mehettem is ki.

***************

Megdícsértem magam az egész napért, ahogy kezeltem, ahogy megéltem ezt az egészet. Teljesen másként, mint korábban. Most nem engedtem, hogy az érzékelésem elsodorjon, hogy az érzéseim, a gondolataim a mélybe vigyenek, és tocsogjak, sajnálva egyrészt magam, másrészt érzékelve  mások fájdalmait, szenvedését, nem engedtem, hogy ezt átvegyem, csak hagytam, hogy  átmenjen rajtam, de ebbe se ragadtam bele.

Láttam egyrészt azt, hogy az emberek mennyire benne vannak az önsajnálatban, mennyire nem vállalják fel az életükért a saját felelősségüket, és az orvosoktól, vagy netán Istentől várják a csodát.

Láttam közben a jóságot, a szeretetet, a kedvességet, betegeknél, hozzátartozóknál, és láttam ezt a kórházi dolgozóknál, ahogy beszéltek a betegekkel, ahogy kísérték őket.

És igen, a humor itt is nagy kincs, transzformáló ereje van.

Megemelem a nemlétező kalapomat előttük is, mert amit ők nap mint nap csinálnak, gyógyítani próbálnak, elviselik ezt a rengeteg szenvedést napi kitudja hány órában.

*************

Ezt most kalandnak fogom fel, már nincs betegség tudatom, a testem most úgy döntött, hogy ezen a folyamaton végig kell mennem, hogy tanuljak, tapasztaljak belőle.

Ebben a pár napban sokkal empatikusabb lettem, türelmesebb magamhoz és másokhoz is, és sokkal nagyobb tisztelettel és szeretettel vagyok a testem iránt.

Hálás vagyok, hogy egészséges vagyok, hogy a testem szolgál engem, és általa mennyi mindent megélhettem eddig is, és mennyi mindent tapasztalhatok még, ha figyelek rá is.

KÖSZÖNÖM!