Tegnap voltam egy olyan programon, ahol női vállalkozók voltunk jelen, és a vállalkozói lét kihívásai voltak a középpontban. Duna Kata és Eszter (Sejtmentők), a programot vezető  mentor – testvérpár beszélgetett egy ismert színésznő-rendezővel, Dobó Katával, aki e mellett akkreditált coach is. Valahogy a beszélgetés egy pontján egy többünket megérintő téma jött elő.

Azóta jöttek fel bennem meglátások, amiket ITT ÉS MOST megosztok veled is Kedves Olvasó:

Amikor jó pár évtizeddel ezelőtt el kezdtem felfedezni az önismeret, a személyiségfejlődés útját, nem gondoltam volna, hogy mára ez a feje tetejére állítja a magamról, a személyiségemről alkotott képemet, a teljes hitrendszeremet.

Megéltem sok mindent is, a szüleim elvesztését, a házasságom felbomlását, egészségügyi nehézségeket, karrierválságot is, ezeket sokkal nagyobb tragédiaként éltem meg, az örömök, a sikerek eltörpültek ezek mellett, mert akkor még nem láttam magam értékesnek, szerethetőnek.

Azt hittem, hogy már túl vagyok a nehezén , már ennél nagyobb szenvedés nem jöhet az életembe, de a Sors, vagy nevezzük bárminek, bárkinek is, hozhat újabb próbatételeket, amire eljött az idő, hogy végre bátran szembenézzünk vele.

Pár évvel ezelőtt ilyen volt, amikor eljutottam arra a pontra, hogy ránézzek őszintén a baráti kapcsolataimra: miben érzem magam jól, hogy adok, hogy kapok, mennyire tápláló, fejlődőképes a kapcsolat. Amikor ezekre rá mertem őszintén nézni, volt, hogy én mondtam nemet, és zártam le hosszú kapcsolatot, és volt, hogy velem szakították meg azt, és már nem szerettem volna több energiát belerakni az újraélesztésébe, mert ahogy el kezdtem felismerni a saját személyiségem működését, jöttek fel az árnyékaim (a tudattalanba száműzött énrészeim), úgy kezdtem el ezt másokban, a közvetlen környezetemben is meglátni.

Kellett idő, míg aztán eljött az a pont, amikor végre nemet mertem mondani, amikor el kezdtem meghúzni az énhatáraimat.

Én azt látom a magam történetében, és látva embereket a környezetemben, akik hasonlón mennek át, hogy ahogy egyre önazonosabbak kezdünk lenni, vállaljuk fel azt, akik, amik vagyunk, állunk bele a saját, igaz életünkbe, az a környezetünknek, a hozzánk eddig közelállóknak nem feltétlen tetszik.

Sőt.

Hiszen ők hosszú ideje megszoktak rólunk egy képet, és ha ez nekik elfogadható volt, tudtak vele azonosulni, akkor megvolt egyfajta elfogadás felénk.  Ez addig klasszul működhet is, amíg mi simulékonyak, konfliktuskerülők vagyunk, nem húzunk énhatárokat, nem mondunk nemet.

Akkor indulhat meg egyfajta eltávolodás, egymástól való elfejlődés a kapcsolatokban, amikor rájövünk arra, hogy eddig nem a saját életünket éltük, mások elvárásai mentén, megfeleléskényszerből működtünk. Amikor ez a folyamat elindul, hozhatunk olyan döntéseket, ami a közvetlen környezet számára elfogadhatatlan lehet, meg nemértésre talál, alakulhatnak ki viták, veszekedések, konfliktusos helyzetek, amikben a felek aztán nem találnak békére, illetve elindulhat egy lassú vagy akár gyors eltávolodási folyamat is.

És ilyenkor jöhet akár egy kisebb szikra, ami aztán robbanhat, és a két meg nemértett félben bekapcsol a régi működési mintázat, két sérült gyermeki én játszmázik, lehet sértett, csalódott, haragszik vagy akár gyűlöl, megsértődik, vádolja a másikat, a saját felelősségét áthárítva a másikra.

Ez is teljesen rendben van, hiszen a régi működésünk kapcsol be.

Ez az egónk egy önvédelmi mechanizmusa, ezzel védjük meg magunkat attól, hogy nehogy újra sérüljünk, nehogy újra át kelljen élnünk azt a rég , a tudattalanba elfojtott, baromisz@r érzést.

Ezt a játékot, a két sérült gyermeki énrész játszmáját (Eric Burne: Emberi játszmák c. könyvében többet olvashatsz erről) lehet éveken keresztül is játszani, ilyenkor a két fél beleragad ebbe a helyzetbe, és ennek lelki súlya nyomaszthatja mindkettőjüket.

De megtörténhet az is, hogy az egyik „játékos” ráébred arra, mert ő már egy más tudatszinten, tágabb nézőpontból lát rá a játékra, hogy ebben mi az ő felelőssége, felismeri magában ezt a sérült gyermeki ént, „meggyógyítja” azt, és már a felnőtt énjével, empatikusan kapcsolódhat a másikhoz

És itt már a másikon múlik az, hogy ő ezzel mit tud kezdeni, meg tudja-e engedni, hogy az ő sérült gyermeki énrésze neki is gyógyuljon, vagy benne ragad ebben a dacos, sértődött állapotban.

Akár élete végéig.

Ez pedig az ő döntése, az ő vesztesége lehet, ha ezt felismeri egyszer.

De az is OK, ha nem.

Nekünk, akik erre már más nézőpontból látunk rá, szerintem az a legnehezebb, hogy megértsük és aztán elfogadjuk az ő döntését, és hagyjuk őt ebben a tudatban élni, a saját tempójában fejlődni.

És persze ez a helyzet bármikor változhat, a lényeg, hogy mi magunkban rendben legyünk a jelennel kapcsolatban.

Hozok itt néhány példát arra, hogy mi triggerelhet (a régi működést aktiválja) be, és ragaszthat be a sérült gyermeki énbe:

  • lehet, hogy a régi személyiségünket be tudta fogadni, tudott rajta fogást találni, ez az új már nem izgalmas a számára, eltűnik a játszma, ami nem hoz már nyereséget, már nem vagyunk elég érdekesek neki. Ilyenkor jellemzően talál másokat, akikkel tovább folytatja az áldozat-tettes dinamikát (szülőket, párkapcsolatot, gyermeket, kollégát akár)

 

  • lehet, hogy van a háttérben szégyen, bűntudat, mert amit most lát bennünk, amit most tapasztal velünk kapcsolatban, az az ő értékrendjétől fényévekkel távolabb áll, tudat alatt a saját szégyenével, bűntudatával nem tud szembenézni, és inkább a hárítást vagy éppen a sértődöttséget választja, azzal bünteti meg a másikat, hogy megvonja tőle a szeretetét (Ez mekkora önbecsapás!)

 

  • lehet akár a személyiség működése mögött irigység, féltékenység is, pl. amikor elkezdünk valamiben sikeresek lenni, amivel tükröt tartunk neki, és ez a saját képtelenségére, tehetetlenségére hívja fel a figyelmét. Erről mesélt el egy példát a program egyik résztvevője, miszerint divattervezéssel kezdett el nemrégiben foglalkozni, korábban nem ezt csinálta, most indult el az első kollekciójával, aminek a divatbemutatójára a családja nem jött el, még az a testvére sem, aki egyébként segítő foglalkozású, és korábban vele osztotta meg minden búját-bánatát.

FONTOS: A fentieket érdemes a mi nézőpontunkból is megvizsgálni, hiszen a másik viselkedése nekünk tart tükröt.

Ilyenkor kérdezzük meg magunktól, hogy a fenti minőségekkel mi hogy vagyunk, van-e olyan, ami bennünket is zavar, és arra nézzünk rá őszintén.

****************************************************

A programon jelenlévők között többeknek van mostanság hasonló megélésük, párokkal, szülőkkel, testvérekkel kapcsolatban akár.

És ezzel a sztorival nem vagyunk egyedül.

Hosszú évtizedeken keresztül az volt a meggyőződésem, és még emlékszem is, hogy könyvekben hányszor olvastam ezt, hogy a párkapcsolatok, barátságok jönnek-mennek, a család az, ami állandó, azok mindig ott lesznek velünk, számíthatunk rájuk.

És mi van, ha ez is egy illúzió, és az is teljesen OK, ha a család lesz a változó, és igen, mi is lehetünk csalódottak, félhetünk, aggódhatunk, hogy akkor hogy lesz ez ezután, ha már a közvetlen családtagjaink sincsenek mellettünk?

De ezek csak régi gondolatok, érzések, amik nem mi vagyunk.

Hihetjük azt magunkról, hogy mi hülyék vagyunk, nem normálisak.

És ez jóóóó, igen, nem vagyunk normálisak, de őrültek sem. 🙂

Egyszerűen csak fel merjük szabadítani önmagunkat, az eddigi hitrendszerünket, valamiről, amiről azt hittük eddig, hogy a miénk.

És ha megengedjük, akkor helyette jöhetnek olyan kapcsolatok, amik már táplálóak, szeretetteljesek, őszinték, amikben lehetünk szabadon azok, akik, amik vagyunk.