Az elmúlt egy év, amíg Budapesten laktam, hozott nekem több ajándékot is, lettek új barátaim, értékes kincsek, amiket ápolgatok, mint egy cserepes növényt, hogy viruljon, éljünk meg nehéz és könnyed pillanatokat együtt, amikben lehetünk őszinték egymással, és lehet benne sok humor, és játékosság is, a színészkedésnek nincs helye már itt.
És lettek barátaim ügyfelekből is, ami egy különleges ajándék az élettől, mert erre valahogy nem is számítottam, hogy ilyen is megtörténhet velem. Nyilván ehhez az kellett, hogy én megengedjem ezt, hogy beengedem őket a személyes terembe. Kliensnek lenni is intim kapcsolat, egy más formában, de amikor elindul egy barátság belőle, az is nagyon izgalmas. És most van erre lehetőségem, hogy több ilyen barátságot is ápolhassak, amiért hálás vagyok.
Akikről most szó van, nagyszerű emberek, gondoskodók, segítőkészek, szeretet árad belőlük, amit leginkább a tetteikkel tudnak kifejezni. Amikor anyagilag nehéz helyzetbe kerültem, és erről beszéltem nekik, felajánlották az anyagi segítségüket, volt, akitől pénzt kaptam, csakúgy, ajándékba, másikuk is adott volna, de akkor már megoldódott a nehéz helyzetem, de emellett másfajta fizikai segítséget is kaptam.
Én is tanulom, hogy kérhetek és fogadhatok el segítséget másoktól. Ez számomra, aki eddig ettől ódzkodott, mert azt hittem, hogy mindent is meg tudok oldani egyedül, egy fejlődési lépcső, és csodás, felemelő érzés. És úgy, hogy egyikőjük sem vár el semmit sem cserébe. Csak önzetlenül ad.
Ami számomra az elején a legnagyobb nehézséget jelentette, hogy empataként (máskéntérzékelőként) látom, érzem az ő viselkedési mintázataikat, énvédelmi mechanizmusaikat is, könnyedén leszkennelem őket.
Nekem arra kell tudatosnak lennem, hogy nem kell ezt rájuk zúdítanom, hiszen nem feltétlenül értik azt, amiről beszélek. Sőt, néha értelmetlen is lehet a számukra, racionális elmeként működve nehéz befogadó lenni olyan dolgokra, amikre nincs tapasztalat, így nem is hisznek benne.
De ez is OK, én is tanulom, hogy mit mondhatok el nekik, és mit nem, ez is egy kedves, izgalmas játék köztünk.
Amit talán a legnehezebb volt ebben elfogadnom, és megértenem, hogy ők élnek olyan párkapcsolatban, amilyenben élnek, ráadásul egyikőjük sem boldog benne, ezt kimondják ők is, mennek rendesen a kapcsolati játszmák a szeretetért, vagy éppen a leközömbösülés a másik felé, az önszabotázsok különböző fajtái.
És az a férfi energia, ami egyébként ott lüktet bennük, és a párkapcsolatban nem merik, nem tudják megélni, azt hová tudják transzformálni? Hát persze, hogy a munka területére. Ott élik meg ezt az erőt, azzal a téves hitrendszerrel, hogy nekik a munkatársaik jólléte az első, és ezért aztán ők mindent is, és még annál többet is megtesznek, hogy a cég működjön, hogy tudjanak fizetést adni az embereiknek. Mert nekik gondoskodniuk kell róluk. Ez egy igazán nemes cél. Igen, ez nagyon szép cél, de ebbe könnyen bele lehet betegedni, mentálisan és fizikailag is. A naptár tele, céges programokkal, hajnaltól késő estig munka, hétvégén is, még megfejelve ez a kieső kollégák helyettesítésével netán. Nevereverendingstory…
Mert a munkában legalább jön az elismerés másoktól, ott van a látható eredmény is, amikor egy-egy projekt sikeresen lezárul, egy üzlet megköttetik, ott legalább gondoskodhatnak másokról, ha ezt máshonnan nem is kapják meg. Például a feleségüktől, úgy, ahogy nekik jól esne. De leginkább önmaguktól, de erre meg nincs mintájuk, hogy azt meg hogy is kell. Elismerni, értékelni saját magukat. Nem másoktól várni az elismerést, vagy nem várni el, csak egy belső program alapján adni, adni és adni. Csak közben meg elfelejtenek elfogadni, elveszik az egyensúly, és ez egy idő után valahol, de meg fog mutatkozni fizikai szinten. Párkapcsolati gondokban, egészségügyi problémákban, munkahelyi elégedetlenségben.
A munkában még ott a sikerélmény, de férfiként, az ágyban, az étkezőasztal mellett, már nem az igazi. Sőt, csak az érzelmi magány marad, egyre kevesebb érintés, szeretkezés, néha egy-egy kibékülős összebújás, utazás, vagy gyártanak maguknak olyan betegségeket, amikkel elérik, hogy testileg, lelkileg elérhetetlenek legyenek.
És ezek a férfiak nem mernek változtatni, pedig ha kilépnének a már csak vegetáló kapcsolatból, feldolgoznák az ebből leszűrhető tapasztalatokat, megtanulnának egyedül élni, újra átgondolni az életüket, a vágyaikat, igényeiket, beleszeretni saját magukba először, akkor lenne rá esélyük, hogy egy teljességet hozó párkapcsolatban megélhessék magukat egy olyan nő oldalán, aki látja olyannak őket, amilyenek, és nem akarja megváltoztatni őket, hanem csak odasúgja a fülükbe, hogy LÁTLAK!
És hogy miért nem lépnek, miért nem változtatnak? Ennek annyiféle gyökere lehet:
–téves hitrendszerek (édesfiam, te nem válhatsz el, még egy rossz házasság is jobb a semminél!)
–transzgenerációs viselkedésminták (a család szent, nem tehetem meg, hogy ezt feladom)
–belső ellenállások (félelem, szégyen, bűntudat): mi lesz akkor a gyerekeimmel? nem tehetem meg ezt a nejemmel, hiszen jóember ő végülis! nekem már ehhez nincs erőm, jó lesz így ebben megöregedni, legalább lesz valaki, aki figyel rám
Néhány példát hoztam csak arra, hogy mi lehet valakinek a belső narratívája, de ezt mindenkinek magának kell tudnia felismerni.
Az elején még én is toltam nekik a sok jótanácsot, okoskodást, ami egyrészről hasznos is lehet, de csak egy darabig.
De aztán rájöttem, hogy nem vagyok én sem az anyukájuk, akkor vagyok segítő, ha megkérnek rá.
Amit én tenni tudok velük kapcsolatban, hogy olyannak fogadom el őket, amilyenek, nekik kell erre ráébredniük, és ha kérdeznek majd erről, szívesen mondom el a saját nézőpontomat.
De addig is így szeretem őket, ahogy vannak, hiszen emberként egyikőnk sem tökéletes, és ez így van jól.
Szeretettel:
Ágota
Múzsa
Inspirálok és érintek!
www.eletszeretlek.hu