2024.10.14. Tegnap este volt egy emlékbetörésem. Nálam ez akkor érkezik, amikor a jelenben vagyok, nincs agyalás, megengedés van, akkor érkeznek a tudatalattiból az emlékképek, mint egy hatalmas cunami. Elárasztanak az érzelmek, jönnek a belső mozimban a képek, amiről korábban azt hittem, hogy nincsenek mély emlékeim, azok gyakran ilyen formában törnek a felszínre. És ezek lehetnek ezen életemből származó, akár egészen kisgyermekkori emlékek, de lehetnek másik életeimből valók is.

Amire most emlékeztettem magam:

3,5 év körüli kislány vagyok, a tesóm olyan 6 hónapos lehet. Anyukámmal vagyunk otthon, épp fürdéshez készülődünk. Pontosabban öcsém fürdetése következik. Anya készíti a vizet a kiskádban, a fürdőszobában. Mi ketten addig a legalább 10 méterre lévő gyerekszobában vagyunk. Öcsém az ágyon fekszik, meztelen már, én mellette vagyok, vigyázok rá, elszórakoztatom. Közben hallom, ahogy a fürdőben csobog a víz bele a kiskádba.

Aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntök, hogy életemben először (ekkor 3,5 éves vagyok!) felveszem a karjaimba az öcsémet, és elindulok vele a fürdő felé. Összeszedem minden erőmet és bátorságomat, hiszen én miért ne lennék képes erre. Meg igazából anyának szeretnék segíteni, hogy ne kelljen még ezzel is vesződnie, így megspórolhat egy utat, és majd mennyire fog ezért örülni, hogy a nagylánya ilyen ügyes és okos, segítőkész is.

Öcsém hangját hallom, kedvesen gügyög a karomban, a kis teste meleg takaróként borít be engem is, élvezi ezt az utazást, és ez biztonságot és erőt ad nekem. Meg tudom csinálni!

Valahol félúton a szoba és a fürdő között aztán szembe találkozunk anyával, és az az időtlen együttlét egyszer csak félbeszakad. Hallom anyát, ahogy rám kiabál és kikapja a kezeimből az időközben megrémült tesókámat. Ettől aztán a pici roppant keservesen el kezd sírni. Anyut a helyzet még jobban feldühíti, önti rám a fájdalmas, szeretetlen mondatokat, amiktől aztán én is el kezdek sírni. Arról nincs emlékem, hogy akkor megütött-e, az energiájára viszont emlékszem.

Megszégyenülve, sírás közepette megyek vissza a gyerekszobába, és nem tudom megvigasztalni magam. Nem értem, hogy mi történik, hiszen én csak jót akartam, segíteni szerettem volna anyának, ő ezért meg majd biztos megdícsér. Eszembe se jutott, hogy ezzel valami rosszat csinálok. Később értettem meg csak azt, hogy anya azon aggódott és ijedt meg, hogy mi van, ha útközben elejtem öcsémet, és akkor valami nagyobb baj is lehetett volna.

Most milyen érzések jöttek fel?

  • szégyen: biztos valami rosszat csináltam megint, és ezért nem vagyok szerethető
  • bűntudat: rosszkislányként rám semmit sem szabad bízni
  • képtelenség, tehetetlenség érzése: én semmire se vagyok jó, csak béndzsa tudok lenni, akkor meg nem érdemes semmibe se belekezdenem, hisz úgyis kudarcos lesz a végeredmény
  • félelem: ha bármit is csinálok, annak rossz vége lesz és kikapok
  • fájdalom: nem csak nekem, a másiknak is fájhat az, amit teszek

 

A program, ami akkor beélesedett nálam:

Rád soha semmit nem lehet bízni, mert te csak rosszat csinálsz!

Tévhitem:

Bármit is teszek, az soha nem lesz sikeres. Ezért aztán bele se kezdek, vagy a cél előtt abbahagyom.

A fenti történés betriggerelte bennem a prenatális (méhen belüli megélésem) időszak egy traumatikus emlékét, amikor is az ikertesómat vesztettem el anyánk méhében. És ez az emlék tudattalanul felerősítette bennem kislányként az akkor megélt traumát.

Most oda tudtam menni ehhez a picilányhoz, aki ott zokogott a szoba egyik sarkában. Egyedül, magányosan, vigasztalhatatlanul. Csak engedtem, hogy a fényem átölelje őt, mint egy puha takaró. Vele voltam szótlanul, ebben a csendes jelenlétben és szavak nélkül súgtam neki, hogy nem volt hibás, hogy amit tett, azt így tudta tenni, szívének minden szeretetével. És volt ereje is hozzá, képes volt rá, megcsinálta, még akkor is, ha csak félútig tehette ezt meg.

És igen, lesznek még ilyen helyzetek, amikor azt érzi, nem elég jó, elbukott, nem szeretik. De ez az emberi lét színességéhez hozzátartozik.

De ezek csak érzések, gondolatok, amik jönnek-mennek.

És igen, ez a szeretet, ez az erő viszi őt mindig is tovább az életben.

És ez a szeretet és erő az, aki ITT ÉS MOST egy Angyal képében ott van vele, hogy emlékeztesse:

A szeretet alapvető jog, ezt nem kell kiérdemelni.

Lehet sikeres, könnyed és felszabadult az élete, nem kell hozzá mások engedélye.

 

Szeretettel:

Ágota