„Aki nem kérdez, csak jelen van.”
Tamás egy péntek esti könyvbemutatóra ment el. Nem szokott ilyesmikre járni, de a lánya unszolta: „Menj, apa, ez a szerző neked való – csendes, de mély.” Tamás elmosolyodott a telefon másik végén. A lánya már jól ismerte. Talán jobban is, mint ő saját magát.
A könyvbemutató végén, amikor a tömeg kezdett szétszéledni, a könyvesbolt kávézójában egy nő leült mellé. Nem kérdezte, szabad-e a hely, csak letelepedett, és halkan odasúgta:
– Remélem, nem zavar, de a tömeg túl hangos lett.
Tamás ránézett. A nő ötvenes lehetett, szelíd arcvonásokkal és olyan tekintettel, ami nem akart semmit, csak jelen volt.
– Nem zavar – mondta.
Nem beszélgettek sokat aznap. Két mondatot váltottak a könyvről, aztán csak ültek és nézték, ahogy lassan kiürül a tér. Mielőtt elindult volna, a nő – Éva – annyit mondott:
– Ha máskor is jössz ide, talán újra találkozunk.
És Tamás máskor is elment.
Nem hívta, nem kereste. Csak ugyanazon a pénteken, ugyanott, újra és újra megjelent. Éva néha ott volt, néha nem. Amikor ott volt, mellé ült. Nem kérdezett túl sokat. Nem faggatta. Inkább hallgatott, és csak akkor válaszolt, ha Tamás mondott valamit.
Ez volt az, ami megfogta Tamást. Nem nyomult. Nem akart megoldani semmit. Csak jelen volt.
Hetek, majd hónapok teltek el így. A találkozások természetes ritmust vettek fel. Egyszer csak együtt sétáltak haza. Aztán már együtt is indultak. Egyikük sem mondta ki, hogy ez most kapcsolat. Csak megtörtént.
Tamás először érezte, hogy nem kell másmilyennek lennie. Hogy ha elhallgat, Éva nem ijed meg. Ha elbizonytalanodik, nem kér számon. Egyszer, amikor napokig nem jelentkezett – mert megint eluralkodott rajta az ismerős félelem –, Éva annyit írt:
„Ha visszatérnél, én itt vagyok.”
Nem lett belőlük rögtön „mi”. Nem posztoltak közös képeket, nem terveztek nyaralást. De Tamás most először nem akarta elrejteni magát. Elkezdett mesélni dolgokról, amiket másnak nem mondott. Nem azért, mert muszáj volt. Hanem mert jólesett.
Egy este, amikor Éva nála maradt, a nő halkan odahúzódott hozzá, és Tamás megkérdezte:
– Te miért vagy ilyen türelmes?
Éva csak ennyit mondott:
– Mert tudom, milyen, amikor az ember túl sokáig hallgat. És milyen, amikor valaki akkor is marad, ha te nem vagy biztos magadban.
Tamás akkor nem válaszolt. Csak megfogta a kezét. A csend ezúttal nem volt nyomasztó. Inkább otthonos.
Záró gondolatok
Ez a történet jól példázza, hogyan segíthet egy biztonságosan kötődő partner (Éva) egy szorongó-elkerülő mintázatú embernek (Tamás) újra megtanulni bízni. A kulcs a türelem, a követelésmentes jelenlét, és a kiszámítható, gyengéd kapcsolódás.
Tamás akkor tudott megnyílni, amikor nem volt rá nyomás. Éva nem akart „többet” – csak valódit. És ez a lassú, természetes intimitás teremtette meg a lehetőségét annak, hogy Tamás új mintát éljen át: a közelség nem mindig veszélyes.
Szeretettel:
Ágota
#eletszeretlek
Ha van kedved, írd meg kommentben ide, hogy neked mit adott ez a három részes sorozat, ezek a kommentek segítenek engem abban, hogy olyan témákat dolgozzak fel, ami téged érdekel intimitás, testtudatosság témakörben. Köszönöm!