Tamás ötvenkét éves, magának való férfi. Szeret korán kelni, a reggeli kávét zöld kerámiabögréből inni, és csak ülni a konyhaablaknál, hallgatva a csendet. Ez a csend évekkel ezelőtt még zavaró volt, ma már szinte barátként köszönti. De néha, ha túl sokáig marad vele, kezd nyomasztóvá válni.
Több mint húsz évig élt házasságban. Ági, a felesége, jó ember volt. Társak voltak – gyerekeket neveltek, lakást újítottak fel, vitáztak a pénzen, nevettek a régi vicceken. Aztán egyszer csak elfogytak a történetek, amiket mesélni tudtak egymásnak. Már nem beszéltek, csak egyeztettek. A kapcsolat kihűlt, szinte láthatatlanul. Amikor kimondták, hogy ennyi volt, egyikük sem sírt.
A válás után Tamás éveken át nem keresett új kapcsolatot. Elmondta magának, hogy jól van ez így. Volt munkája, barátai, ma már két felnőtt gyermeke, akik néha-néha felhívják, de ritkán kérdeznek rá, hogyan is van valójában.
Aztán jött az a pillanat, amikor valami mégis megmozdult benne. Hiányzott valaki. Valaki, akinek elmondhatja, milyen volt a napja, és akihez haza lehet menni – vagy legalább elmenni.
Így ismerte meg Zsuzsát. Nem költöztek össze, de igyekeztek minél több időt együtt tölteni. Hétvégi kirándulások, közös vacsorák, lassú reggelek egy ágyban. Tamás kezdetben idegennek érezte ezt az újfajta közelséget, de hagyta megtörténni. Aztán, amikor már épp kezdte volna biztonságban érezni magát, Zsuzsa elmondta, hogy mostantól a felnőtt lányának szeretne több időt szentelni, mert az életében eljött egy olyan szakasz, amikor szükség van rá.
Nem volt veszekedés. Nem volt harag. Csak búcsú.
Tamás akkor megint becsukta az ajtót maga mögött. Azóta volt néhány rövidebb kapcsolata – kávézások, séták, néha néhány hét együttlét. De valahogy egyik sem tudott igazán mélyre menni. Ő pedig nem erőltette. Inkább figyelt. Keresett. Vagy legalább úgy tett, mintha.
A lelkesedése már nem olyan, mint régen, de nem adta fel a reményt. Ismerkedik, egyre tisztábban látja mit is keres. Valahol mélyen, még mindig hiszi, hogy egyszer talál valakit, akihez úgy tud kapcsolódni, hogy nem kell se bezárkóznia, se feladnia önmagát.
Egy vasárnap délután, amikor a lánya meglátogatta, és a teraszon ültek, azt kérdezte tőle:
– Te még hiszel abban, hogy megtalálod a társad?
Tamás kis szünet után csak ennyit mondott:
– Már nem keresem görcsösen. De nem adtam fel.
Rövid elemzés
Tamás viselkedése egy szorongó-elkerülő kötődési mintázat jellemzőit mutatja. Mélyen vágyik intimitásra és kapcsolódásra, de a korábbi veszteségek és csalódások hatására megtanulta, hogy a közelség fájdalmas lehet. Így egyszerre keres kapcsolatot és tart tőle: ha valaki túl közel kerül, Tamás visszahúzódik, távolságot tart.
A hosszú házasság kiüresedése, a válás utáni időszak izolációja, majd a későbbi kapcsolatok rövid, felszínes volta mind arra utalnak, hogy a biztonságos kötődés számára nehezen elérhető. A történet végi válasza – „nem adtam fel” – jól mutatja, hogy bár óvatos, a reményt még nem engedte el.
Amikor van egy elképzelt kép Tamás fejében az ideális társról, azt akarja a végletekig csiszolgatni, mert szorongó-elkerülőként el fog jönni az ideje előbb vagy utóbb annak, hogy hibákat fog a másikban vagy éppen magában találni, és így megszakítja a kapcsolatot anélkül, hogy dolgozna a viselkedési mintázatán, változtatna az attitűdjén, így esélyt adva annak, hogy a kapcsolatot harmónikusan építse tovább a párjával. Ahelyett, hogy a jelenben felfedezné, hogy ez egyébként csak egy régi viselkedés az előző kapcsolatai kudarca alapján, felmenőknél működtetett és betanult dinamika alapján, és átírhatja bármikor azt, marad a szokásos egyik énvédelmi mechanizmussal, azaz megszakítja a kapcsolatot vagy tudattalanul, de eléri, hogy a másik mondja ki a kapcsolat végét.
A kötődési minták nem véglegesek – tudatos munkával, terápiával, biztonságos kapcsolati élményekkel újraírhatók. Tamás számára még nem késő.
Szeretettel:
Ágota
#eletszeretlek
A következő részben: Tamás találkozik valakivel, aki lassan, türelemmel segít neki megnyílni…
Olvasd el a szorongó-elkerülő viselkedés jellemzőit, megoldási kulcsait az előző blogbejegyzésemben: