Nemrég megkeresett emailben egy férfi, aki a segítségemet szerette volna kérni azzal kapcsolatban, hogy egy nárcisztikus feleséggel él együtt.
A levélből, amit elsőként megírt nekem, a következők derültek ki (a nevét megváltoztattam, pontos adatokat, helyszíneket is, hogy ne legyen beazonosítható a személye):
- Imre 70+-os, diplomás, nyugdíj mellett imádott hobbijának él jelenleg
- több mint 50 éve házas, van két felnőtt gyermekük
- folyamatosan van benne egy nem teljesség érzés, kevés nővel volt kapcsolata, gátlásosnak tartja magát, a neveltetéséből adódóan főként
- egy könyv hatására kezdett a nárcizmussal megismerkedni, és ennek alapján jött rá arra, hogy a felesége nárcisztikus
Innentől a leveléből jöjjön néhány idézet:
„Itt tartok most. De a hajó elment, változtatni, újra kezdeni már nem tudok. Vagy, ahogy egy neves gondolkodónk mondta: „Na, annyira bátor én sem vagyok!”…nem ismertem meg egy valódi női szeretetet, szerelmet, sexet. Egy kitekert, lefojtott világban éltem. Becsapottnak érzem magam. Csak magamat hibáztathatom, hiszen, ha lett volna erőm, bátorságom, tudásom, kiléphettem volna.
A nárcizmus…nagyon változatos és eltérő mintázatú, intenzitású…az empátia hiány, az intimitás teljes kerülése, a felelősségvállalás teljes elutasítása, a kontrollra törekvés, a valóság torzító szemüvegen keresztüli látása, szóbeli abúzus, degradálás, invalidálás…
Persze ebben a helyzetben a több mint fél évszázad eléggé tönkre tett lelkileg, idegileg, testileg.
Pszichológusoknál, pszichiátereknél keresgéltem az okok megértését, kiutat, de nagyon rossz tapasztalatokat szereztem csak.”
***
Levelére válaszolva ajánlottam lehetőségként, hogy egy konzultációban rá tudnánk nézni a helyzetére, és ennek alapján el tudnánk dönteni azt is, hogy tudunk-e folyamatban együtt dolgozni.
***
Pár napra rá kaptam tőle egy emailt, amiben így ír:
„ A gondolkozás, mérlegelés folytatódott bennem, és vártam bizonyos eseményt.
Egy narcisztikus környezetében nem egyszerű az élet…
Aki ebben nem képzett, az nem képes megérteni, ki az áldozat, és mik a tünetei, és milyen lelkiállapotban él.
Két öreg 24 órás összezártságban. Max a boltba vagy a gyógyszertárba megyek “önállóan”. De ebbe még egy órás zavartalan telefonálás sem fér bele. A testvéremmel akkor tudok nyugodtan beszélni, ha nejem pl. fodrászhoz megy. Akkor is 2x rám telefonál valami indokkal. Kontroll, kontroll, kontroll”
Hazudozni, megjátszani nem tudok semmit, mert rosszul érzem magam, és nagyobb károm lesz, mint hasznom…
Rákerestem a Hétholdházra. No ez teljesen eltántorított!
Sok sok ezo-spiri áramlattal ismerkedtem meg a 50 év során (minden fellelhetőbe belekóstoltam), évtizedekig jógáztam, stb. Ezért az intézményesített, ömlesztett ajánlatdömping, a halk “meditációs” gépzene, az förtelmes illatú gyertyák, a mesterkélt miliő, a csupa mosoly, ma már taszít…
…A másik, és nem kevésbé gátló tényezők pedig persze bennem vannak. A jelenben a múlt nem megoldható, legfeljebb megérthető, ezáltal elfogadható… Egy új élményszerzéshez, meg valószínű nem tudnék ellazulni egy helyi-, időkeretek közé szorított, ismeretlen helyzetben.
Bocsi, hogy így megírtam amit gondolok.
Tehát visszalépek. Kitörölhet a címlistáról 🙂
És elnézést, hogy egy megindult pillanatomban megkerestem levelemmel.
Nem akartam magyarázkodni, hogy elvegyem az idejét, de a tiszta tekintete nálam tiszteletet vált ki, s ezért őszinte és indokló lettem.”
***
Álljon itt az én válaszom is, amit írtam neki:
Kedves Imre!
A Hétholdházban bérlek helyiséget, amikor az ügyfeleimmel találkozom, itt fogadom őket.
Nem igazán értem, hogy hogy kapcsolja össze a munkámat azzal, amit a Ház tevékenységéről olvasott.
Ez szerintem két külön dolog, én nem keverném össze.
Szeretnék egy kérdést itt hagyni Imrének:
mi van, ha a fentieket igazából csak kifogásnak használja arra, hogy visszalépjen, mert még nem áll készen a változtatásra?
És ez teljesen rendben van.
Arra szeretnék tisztánlátást adni, hogy az, hogy Imre egy nárcisztikus társsal él együtt, ez az ön döntése, a párja nem fog megváltozni, Imre dönthet, hogy vele marad, és áldozatként éli le vele az életét, vagy választ egy másik utat, amiben élhet egy önazonos életet.
Drukkolok, hogy belevágjon minél hamarabb, ne várja meg, hogy ez felőrölje Imre erejét.
Szeretettel:
Ágota
***************************************************************************
Egy új nézőpontot szeretnék veled megosztani ennek a levelezésnek a kapcsán, és ez az enyém, nem kell, hogy egyetérts vele.
Azért választottam ezt a levelet ki, mert szerintem egy nagyon plasztikus példája a tettes-áldozat dinamikának, ami ebben a párkapcsolatban kirajzolódik.
Amit Imre leírt, és részletesen meg tudott fogalmazni, az nekem is segít abban, hogy meglássam azt, ami a sorok mögött, annak írójában nagy eséllyel működik.
Én sem vagyok gondolatolvasó, de mivel van egy szuperképességem, ami segít láttatni a személyiség működésének jellemző tendenciáit, önvédelmi mechanizmusait, tévhiteket, generációs mintákat, ezek alapján írom le, hogy ő most, hogy működik ebben a kapcsolatban:
- Imrének láthatóan van önreflexiója, ami egyrészről nagyon klassz, hogy látja magát, áldozatként is. De sajnos egyúttal beleragasztja magát ebbe az áldozat szerepbe, ilyenkor valami ilyesmi is lehet a belső monológja, hogy: ez van, ezen én már nem tudok ezen változtatni. Már öreg vagyok. Nekem ezt el kell tűrnöm, hiszen szegény párom, milyen nehéz lehet ez neki is, hogy ezzel kell élnie. Inkább kibírom valahogy vele, hiszen nem rossz ember, végül is, meg már ennyi ideje együtt is vagyunk!
- Imre utána nézett részleteiben, hogy mi is a nárcizmus, le is írja első levelében, hogy mik az alapvető jellemzői, amiket a saját párján is tapasztal. Nekem az a meglátásom, hogy igen, az is szuper, ha utánajárunk annak, hogyha pl. a párunknál leszünk gyanakvóak ezekre a viselkedési mintákra. DE, és itt jön az újabb csavar, hogy ezeket a jellemzőket saját magunkban, önreflexíven érdemes lenne megvizsgálni, azaz mi mennyire működtetjük (toljuk túl, vagy fogjuk magunkat vissza) ezekben az aspektusokban. A társ/partner a legnagyobb tükör arra, hogy meglássuk, bennünk ezek hogy jelennek meg.
= néhány kérdés ehhez, hogy értsd, mire gondolok:
- mennyire vagyunk empatikusak (együttérzőek) magunkkal (!) és másokkal?
- mennyire engedjük be a privát életünkbe főként új embereket, akikkel jól érezhetnénk magunkat?
- teszünk-e azért, hogy a számunkra mérgező, egészségtelen kapcsolatainkat amennyire csak lehet, kiszűrjük, vagy akár meg is szüntessük?
- hogy kontrolláljuk mások életét (párunk, szüleink, gyerekeink), figyeljük, hogy a másik mikor, mit csinál?
- szeretjük-e, ha mások mondják meg, hogy mikor, mit csináljunk?
- megengedünk-e új nézőpontokat befogadni?
- mikor nyomulunk, harcolunk, hogy csak neked lehessen igazad?
- mikor vonulunk vissza, és durcizunk, szomorkodunk?
- mit csinálunk, amikor szóbeli, netán fizikai abúzus ér?
- észrevettük-e már, hogy mikor, milyen helyzetekben csináljuk ugyanezt vagy hasonlót?
Ha ezekre a kérdésekre őszintén válaszoltál, akkor most állj meg egy pillanatra, és vegyél jó pár mély levegőt!
Addig ne menj tovább az olvasással.
***
Imre láthatóan nem vállalja a felelősséget azért az élethelyzetért, amit megteremtett magának. Nem, nem a külvilág, nem a párja, nem az erőtlensége, bátortalansága, a fél évszázad az, ami miatt képtelen a változtatásra.
Nem is a kora miatt.
Ez csak a személyiségének a kifogása arra, hogy a felelősséget ne kelljen felvállalnia azért a szarkupacért, amiben van, és ezt ő gyártotta, senki más.
Amit csinál, önszabotázs, a saját maga boldogságának útjában csakis saját maga áll.
Ugyan időnként tesz rá kísérletet, hogy az életének nehézségeit kiventilálja, – ahogy írja is, pszichológusnak, pszichiáternek,- de állítása szerint csak rossz tapasztalatokat szerzett.
Nem gondolom, hogy a fenti szakemberek voltak ebben főként a hibásak, valószínűleg Imre nem azt hallotta meg a szavaikból, amit szeretett volna. Másrészt ezeknek a lelki folyamatoknak a mélységeit nem 1-2 terápiás ülés oldja meg, ez egy hosszabb folyamat, ezen neki is dolgoznia kellett volna. Akár egy másik szakemberrel.
A levelével nemrég megkeresett, és végülis a változtatás igazi szándéka helyett lebeszélte magát: a párjára fogta elsőként (primer kifogás), és ehhez talált egy szekundert is, azaz a helynek, mint spirituális központnak számára befogadhatatlan minőségét (megjelenik a devalválás).
A levele végére visszakozott, megindokolta számára megnyugtató módon azt, hogy mégsem szeretne változtatni, az ego megpihenhet újra, és még többször bocsánatot is kért, amivel szintén eltolta magáról a felelősséget.
***
Konklúzió:
Lehet, hogy most az mondod, hogy ez a nő, aki ezeket a sorokat most így leírta, biztosan nem normális, minden mondatába belelát valamit szegény pasinak.
Vállalom, nem vagyok normális, de őrült sem.:)
Szeretek úgy fogalmazni, hogy a sorok, az ember mögé is látok, ami egyrészt csodálatos, másrészt megvan ennek is a nehézsége.
Imre története egy példa arra, hogy hogy önszabotál valaki folyamatosan, mert valójában nem akar változtatni.
És most figyelj, ez lehet, hogy kiüti a biztosítékot nálad.
Igazából ő így érzi jól magát, neki ez a komfortos, még akkor is, ha fáj.
Igen, mert ezt szokta meg kisgyermekkorától.
Ez számára a SZERETET.
A teljes kontrollálás (végre figyelnek rám!) vagy annak hiánya.
A túlszeretés vagy éppen a szeretet teljes hiánya.
A magas szülői elvárásoknak való folyamatos megfelelés netán, amit a párja testesít meg.
DE ebbe nem muszáj beleragadni, hanem önreflexíven, segítséggel el lehet a szarkupacot lapátolni, és élni egy egyre önazonosabb életet.
Tudom, a kora lehetne mentség, meg az, hogy ő egy másik generáció.
Amíg nem vállalja fel a felelősséget azért, amiben most van, nem jut el a megértés szintjére, addig nem fog tudni változtatni ezen, a felnőtt énje helyett továbbra is a sérült gyermekije vezérli őt.
***
Köszönöm, hogy elolvastál!
Ha elsőre sok volt, az is teljesen rendben van, később olvasd vissza, akár többször is.
Ha érzések, érzelmek jöttek fel a sorok olvasása közben, az szuper, lehet, hogy benned is dolgozik a téma.
Engedd!
Ha tetszett ez az írás, vagy az előző 2 blogbejegyzés nárcizmus témában, akkor kérlek küldd tovább olyanoknak, akik hasonló kihívással küzdenek.
Köszönöm!
Szeretettel:
Ágota
Múzsa
Inspirálok&Érintek!