…az egyik legnagyobb felismerés ez volt magammal kapcsolatban. Még pedig az, hogy hosszú évtizedeken keresztül úgy éltem, hogy nem voltam őszinte sem magamhoz, sem a környezetemhez. Már kisgyermek koromban úgy kezdtem viselkedni, hogy kedvében járjak a szüleimnek, leginkább anyukámnak. Azt tanultam meg, hogyha azt csinálom, és úgy, ahogy neki tetszik, akkor így vagyok szerethető, akkor nem bánt, nincs kiabálás, leszidás, akkor béke van. Működtem úgy, ahogy azt mások elvárták, az iskolában, majd később a párkapcsolataimban, a munkahelyemen is. Konfliktus helyzetekben nem mertem kiállni magamért, inkább visszahúzódtam, megsértődtem, és a fájdalmamat hosszú ideig cipeltem magamban. Miközben kifelé, a környezetemben azt mutattam, hogy egyébként már rendben vagyok, feldolgoztam, elengedtem, minden rendben van. És ezt akkor el is tudtam magammal hitetni. De csak átmenetileg.
A házasságom idején, volt egy este, amikor egyszer csak elkezdtem sírni, ömlöttek a könnyeim, szinte megállíthatatlanul, a férjem jött, próbált vigasztalni, nem értette, mi történik velem. Emlékszem, hogy belül, az a bizonyos belső hang már akkor megszólalt bennem, hogy nem vagyok boldog, ez nem az a kapcsolat, amiben ezt meg tudom élni. Azt mondtam a volt férjemnek, hogy nem tudom, mi van velem, majd elmúlik. Nem mertem akkor, ott őszintén elmondani, hogy mi zajlik bennem. Elhessegettem a gondolatot, majd később jobb lesz minden. Aztán talán rá egy évre, ő volt az, aki végül kimondta, hogy legyen vége a kapcsolatunknak.
A későbbi párkapcsolataimban is nagyon erős volt a megfelelési kényszer, ma már látom, hogy mekkora energiát vett el belőlem az, hogy folyton nekik akartam megfelelni, a kedvükben járni, a saját magam igényeit, szükségleteit valahogy mindig sikerült a második polcra leraknom.
Ahogy az önismeretben kezdtem egyre jobban felfedezni magam, a működéseimet, sok minden kezdett a helyére kerülni, mint a kis puzzle darabkák a kirakósban. Annyi mindent megfejtettem, annyi mindenre rájöttem magamtól vagy segítséggel, és ezek a felismerések felszabadítóak voltak, már kezdtem elhinni, hogy akkor én innentől már igazán őszinte vagyok 😊. Jó pár hónappal ezelőtt egy videós beszélgetésünk után barátnőm újra visszahívott, hogy elmondja, valamit érzett velem kapcsolatban, valami nem volt OK ezzel a beszélgetéssel. Akkor, ott még nem is értettem, miért veti ezt fel, aztán ahogy engedtem az érzést felszínre törni, hogy tulajdonképpen mi is zajlik bennem, akkor jött az újabb felismerés, hogy merek-e őszinte lenni. Meglátni, észre venni igaz önmagam, látni a sérülékenységemet, megengedni, hogy lehetek tökéletlen is, és közben felfedezhetem az értékeimet, képességeimet, hogy mondhatok nemet, hogy lehet más a véleményem…
Egyik tanárom az Akadémián fogalmazott úgy, hogy IGAZNAK LENNI!
Igen, ez a kulcs a szeretettel teli és boldog életemhez!
