Egy olyan beszélgetést szeretnék veled megosztani, ami nagyon mélyen érintett, és szerintem sokakban visszhangra találhat. Egy férfival leveleztem messengeren, és őszintén megnyílt nekem a nőkkel való kapcsolatairól.
Azt mesélte, hogy eddigi kapcsolatai nem tudtak elmélyülni. Ennek egyik oka – elmondása szerint – az volt, hogy a nők gyerekei féltékenyek voltak rá, így a kapcsolatok egyszerűen nem tudtak tovább fejlődni.
Ennél is nehezebb érzés volt számára, hogy gyakran azt érezte: „csak szexre kellett” a nőknek.
Amikor arról kérdeztem, mire vágyik valójában, meglepett: képes volt megfogalmazni. Ez ritka kincs. Az önreflexió már önmagában is egy gyógyító lépés.
De aztán előjött egy mélyebb réteg is.
Megírta, hogy nyiroködémás a lába, és ezt szégyelli. Ez egy olyan testi állapot, amit nagyon nehéz lelkileg feldolgozni — főleg akkor, ha valaki a szerethetőségével amúgy is küzd. És itt jön képbe, amit mi úgy hívunk: szekunder kifogás.
Ez nem egy „kamu kifogás”, hanem egy mélyebb, sokszor tudattalan akadály, ami elrejti az igazi fájdalmat. Azt a félelmet, hogy ha megmutatja magát teljesen, akkor elutasítják.
A motivációját egyébként őszintén 7-esre értékelte egy 10-es skálán. És bár ez soknak tűnhet, a valódi változáshoz gyakran 8 fölötti belső elköteleződés kell. Nem tökéletesség, de belső hajtóerő.
A beszélgetés végén ezt írta nekem:
„Úgy érzem, hogy én már nem igazán fogok változni…. A kapcsolataimban egy megfelelési kényszerem volt, ezt használták ki a hölgyek. Egyelőre a félelmeim akadályoznak a változásban.”
________________________________________
És most nézzük meg, milyen énvédelmi mechanizmusokat használ ilyenkor a lélek:
Racionalizáció
→ „A kapcsolataimban egy megfelelési kényszerem volt, ezt használták ki a hölgyek.”
Ez egy értelmi magyarázat. Az agy próbál rendet tenni: „Én csak jót akartam, ők meg kihasználtak.” Ez védi őt attól, hogy a saját határait vagy sebzettségét lássa meg — mert az fájdalmasabb lenne.
Felelősség hárítása és előrehozott lemondás
→ „Én már nem igazán fogok változni.”
Ez a mondat végtelenül emberi. Aki sokat csalódott, inkább előre kimondja, hogy úgysem lesz jobb. Így ha nem sikerül, legalább nem éri meglepetés. Ez a mechanizmus megóv az újabb kudarctól — de cserébe a lehetőségtől is.
Intellektualizáció
→ A megfelelési kényszerről beszél, de nem az érzelmi gyökereiről. Ez is egy védelem: amikor a fájdalmat nem akarjuk megérezni, inkább analizáljuk. Beszélünk róla, de nem éljük át.
Szekunder kifogás
→ A lábáról szóló rész. Itt kerül elő a szégyen. Nem őszintétlenség ez — hanem egy védőpajzs. Mert könnyebb azt mondani, hogy „a lábam miatt nem szeretnének”, mint azt, hogy „félek, hogy senki nem szeretne akkor sem, ha teljesen megmutatnám magam.”
________________________________________
Ezek a mechanizmusok nem rosszak.
Sőt: a lelkünk túlélő eszközei.
A probléma akkor van, ha ezek már nem védenek, hanem megakadályozzák a gyógyulást.
És itt jön a kulcskérdés:
Meddig védjen meg minket a múlt fájdalmaitól a félelem, ha közben elzár az örömtől, a szeretettől, az intimitástól?
Ha most olvasod ezt a bejegyzést, magadra ismerhetsz akár te is, nagyon sokan küzdünk ilyen helyzetekben.
Nem kell azonnal 10-es szintű motivációval berobbannod az önfejlesztésbe.
Elég, ha ma annyit mondasz: „Lehet, hogy érdemes lenne máshogy is nézni magamra.”
Ha van gondolatod, tapasztalatod, írd meg kommentben. Lehet, hogy valaki pont azt fogja elolvasni, amire most a legnagyobb szüksége van.
Köszönöm, hogy itt vagy, és hogy egyre többen merünk nem tökéletesek, hanem valódik lenni.
Szeretettel:
Ágota