Én azt látom a világban most, hogy nem igazán szeretünk csendben lenni. Állandó ingerekkel bombázzuk magunkat, valakivel beszélünk, valamit hallgatunk, nézünk, ott a rengeteg okoseszköz, ha nem a tv, rádió, akkor a mobiltelefon, laptop, számítógépes játékok, virtuális kütyük. Egyszer az egyik kedves rokonom mondta azt, hogy mivel egyedül él, ezért néha csak azért kapcsolja be a Tv-t, hogy legyen valami háttérzaj a számára.
Annyi inger ér bennünket kisgyermek korunktól, valaki mindig beszél hozzánk, a telefonból, zenedobozból szól valami hang, néha talán túl hangos is, sőt, durván idegesítő, és nem merünk szólni érte, mert akkor leszidnak, sarokba állítanak, netán semmibe vesznek.
Így aztán nem is nagyon ismerjük meg azt, hogy vajon milyen lehet csak úgy lenni, nem csinálni semmit, ülni, figyelni, akár a körülöttünk lévő tárgyakra, vagy csakúgy befelé, a légzésünket hallgatni, a szívverésünket, hogy a testünkben mit érzünk, hallgatni, hogy milyen gondolatok bukkannak fel, jönnek-mennek. Szemlélődni, csak úgy…
És ha mélyebb szintre megyünk ebben, megtalálhatjuk benne azt, hogy mi van, ha félünk ott valamit igazából megtapasztalni.
És az ismeretlen az mindig ijesztő, félelmetes.
Így aztán lehetőleg igyekszünk azt elkerülni.
Sőőőőt… még több ingerrel, zajjal elfedni.
Míg aztán egyszer csak, jön egy helyzet, amikor besokallunk, vagy szó szerint besokkolunk.
Akkor persze szar érzés, de ennél jobb akkor nem történhetett volna velünk.
Tegnap este beszélgettem egy drága barátnőmmel, akivel csak pár hónapja ismerjük egymást, de annyi közöset fedezünk fel egymás életében. Valahogy előbukkant belőlem az, hogy igazából rájöttem, hogy félek a csendben levéstől. Ha megengedem magamnak, akkor is egy rövidke idő után kijövök belőle, és úgy érzem, hogy nem esett jól, hogy elvesztegetett idő volt, bűntudatom lesz tőle.
Nekem ez az, amikor leülök egy székre, és csak vagyok, VAN-ásban vagyok.
Engedem, és aztán gyorsan ki is jövök belőle.
Ma rájöttem két dologra ezzel kapcsolatban:
- félek a fájdalom érzésétől, és amikor ebben a VAN-ásban vagyok, egyszer csak figyelek arra, hogyha megjelenik a fájdalom, vagy éppen aggódom, hogy mikor fog megjelenni, vagyis nem a jelenben vagyok (megoldás: belemegyek az érzésbe, még akkor is, ha azt hiszem, hogy bele fogok halni, mert ezt az ego mondja csak)
- én már anyukám pocakjában is (amikor az ikertesómat veszítettem el még az anyaméhben, és erről a szüleim nem is tudtak), és aztán később is volt több olyan helyzet, ami betriggerelte azt a korábbi megélésemet, hogy számomra a csend, az egyedüllét ijesztő, mert megtanultam azt, hogy az egyenlő a halállal, hogy az nem biztonságos.
Most veszek egy mély levegőt…
Barátnőmnek volt egy olyan mondata, hogy mi van, ha eddig nem hittem el, hogy a csend egyébként lehet tökjó, nyugtató, békés, szerethető tapasztalás is.
És igen, lehet, ha megengedem.
De közben meg arra is figyelek, hogy az intuícióm éppenséggel aktivitásban, azaz cselekvés közben áramlik szabadon.
Kedvencem a reggeli ébredésem percei, amikor zuhanyzom, autót vezetek, amikor énekelek, táncolok, sétálok, mosogatok, amikor a wc-én ülök (na, hát ez utóbbi szó szerint elengedés).
Lehet, hogy ebben is fordítva vagyok bekötve?!
Szeretettel:
Ágota
Múzsa
Inspirálok & Érintek