Saját történetem alapján:
Amikor elkezdtem önismerettel foglalkozni, felmerült bennem a kíváncsiság, hogy vajon mi van a szenvedésen túl, az nem létezik, hogy az életem csak arról kell, hogy szóljon, hogy folyamatosan problémákat oldok meg, az életemben megjelenő krízishelyzeteket ügyesen, jókislány módjára megfejtem, és a lehető legjobb megoldást hozom rá.
Ami igaz is, meg nem is.
Egy szűkebb nézőpontból.
Én is végig mentem egy olyan önismereti úton, ahol kezdetben rengeteg könyvet olvastam arról, ki is, mi is lehetek vajon én, mi az életem értelme?
Az életem csillagpontjain, amikor úgy éreztem, hogy nem látok rá tisztán az adott helyzetre, egy darabig elhittem, hogy majd egyedül megtalálom rá a megoldást, képes vagyok rá, hiszen addig is egyedül megoldottam mindent is.
Aztán eljött az a pont, amikor megengedtem azt, hogy nem, vannak olyan élethelyzeteim (válásom, egészségi probléma, haláleset), amikor jól jön külső segítség, egy pártatlan nézőpont, és akkor mertem segítséget kérni.
Elmentem terapeutához, boszinál, jósnőnél is jártam többször, kipróbáltam a szomatodrámát, végeztem tanfolyamot ebből is, meg még jó pár segítő technikából. Voltam kineziológusnál, energiagyógyásznál, tarot kártya kirakáson. Ami nekem egyébként a legjobban segített az akkori tudatszintemen, az a családállítás módszere, és ehhez találtam akkor egy csodás embert, nagyszerű szakembert, aki ma már sajnos nincs velünk.
Még az elmúlt években is néha úgy éreztem, hogy valami technika biztosan kell nekem, amit még jó lenne megismernem, így tanultam külföldi oktatótól, angol nyelven energiagyógyászatot, aztán testtudatosságot, majd légzéstechnikát is.
Nem bánom, hogy ezeken végig mentem, hiszen ettől is vagyok ma itt, ahol vagyok.
De valahogy mindig volt bennem egy folyamatos hiányérzet, és megjelent egy csalódottság érzés is hozzá, hogy valami nem OK.
Nem OK akkor velem?!
Mióta tudatossággal, testtudatossággal foglalkozom, ehhez pedig Tóth Nerella tudatosság mentort találtam meg pár évvel ezelőtt, illetve aki nagy hatással van még rám itthonról, az Kiss Balázs Kunó, az ő youtube videóit hallgatom rendszeresen, és megvettem a könyveit is. A most megjelent Fény és fátyol című pedig rengeteg felismerést hozott az elmúlt hetekben.
Ami nekem hatalmas reveláció volt többek között, hogy amíg azt hittem, hogy valami nem OK bennem, amíg valamit meg kell javítani, gyógyítani, változtatni bennem, amíg kellenek a technikák, a ceremóniák, a tanfolyamok, a mesterek, a guruk, papnők, bárminek is hívom őket, amíg nekem meditálnom, vizualizálnom kell, mert akkor lesz majd jobb nekem, akkor csak benne tartom magam egy csudiszép, színes, mondjuk rózsaszín lufiban, ami csak egyre nagyobb és nagyobb lesz, egy sohavégetnemérős történetet fújok fel ebben a lufiban, és mindig lesz valami így, amit még mindig meg kell magamban szerelni, jönnek majd új technikák, új segítők, új ezmegazok, és akkor még mindig van esély rá, hogy jobb, okosabb, egészségesebb legyek….
Huhhhh…
Érzed te is?
Mekkora önbecsapás!
Egy darabig segíthet, igen, nekem is egy darabig segített, de aztán egy idő után jött a csalódottság, a képtelenség, elégedetlenség érzése újra.
És ez egy ördögi kör.
Addig, míg nem vagyunk rá tudatosak, mindig hasonlót fogunk játszani, más köntösben, más szereplőkkel.
Erre kaptam a napokban ismét egy emlékeztetőt. Mivel mostanság sokat vagyok a szegényénben, sokat sírok, nyüszögök, egy drága barátnőm ajánlotta nekem egy magyar papnő meditációs, 30 napos tanfolyamát, illetve egy transzlégzéses meditációs hanganyagát. Gondoltam, OK, végül is egy próbát megér, pár nap után vettem rá csak magam, hogy meghallgatom.
A transzlégzésest csináltam meg először, de engedtem ebben is azt, ami velem önazonos, így nem is úgy „csináltam”, ahogy a papnő vezetett, hanem engedtem, hogy a belső hangom vezessen ebben is.
A gyakorlat végéig eljutottam, a zene vitt, voltak érzések, de ennyi. A meditációs részt már nem is akartam meghallgatni.
Még a 30 napos prgramjába is belehallgattam, végigolvastam, hogy mire vannak a meditációk a napok során, és itt is rájöttem, hogy ezek is csak valami eltüntetéséről, gyógyításáról, megváltoztatásáról, átalakításáról szólnak.
Azaz egy még mélyebb szinten én nem vagyok jól még mindig magammal, a külvilágtól várom, hogy majd megszereljen, hogy nekem kell megszerelnem magam.
Huhhh, kirázott akkor is a hideg.
Aztán este olvastam Kunó könyvét, amiben pont erről ír, hogy felejtsük el már azt, hogy a külvilág hozza majd a megváltást, megoldást. Hogy technika, könyv, tanfolyam, guru lesz a megváltónk.
Az ezo-spirivilág cukormázas lufija szerintem ezért „veszélyes üzem”, mert egyrészt folyamatosan keresésben tartja az embert, hogy magunkon kívül van a megoldás, valaki vagy valami majd mondja meg, mit kell tennem, miért nem vagyok OK. Vagy éppen az állandó pozitivásban lebegtet, amitől meg nem látjuk a valódi valóságunkat, nem férünk hozzá valódi önmagunkhoz.
A segítők (mentorok, pszichológusok, terapeuták, guruk, papnők…) pedig szintén beleragadhatnak a saját címkéjükbe, a saját téves hitrendszerükbe, hogy ők tudják csak a tutit, és mert nekik valami segített akkor, azon a tudatszinten igen, ezért elhiszik, hogy az másoknak is segíthet.
Egy darabig biztosan.
De vajon el tudjuk-e engedni azt, hogy mi netán megmentők vagyunk?
Azért csináljuk, mert ez nekünk öröm, mert izgalmas általa magunkat felfedezni?
Mert nem akarjuk mindenáron a másikat megváltoztatni, jobbá, értékesebbé tenni?
Egyszerűen csak jelen vagyunk vele, hogy aztán önmagát ismerje fel bennünk.
Vagy nem.
És ez is rendben van.
És meg merjük-e engedni azt, hogy a mester, tanító, egy „magasabb” tudatszíntű lény is csak a személyiségén keresztül van jelen, és mond, csinál dolgokat.
Ez is egy nézőpont a sokmilliárd közül.
Adhat új nézőpontokat és ez tökszuper.
És vajon merünk-e arra a lényre(lélekre, istenre, forrásra, hangra…hívd annak, aminek szeretnéd) hallgatni, akik, amik vagyunk?
Hogy a kérdések és a válaszok is bennünk vannak.
És akkor jön minden fel, amikor arra megértünk.
Amikor a tudatosságunk megnyílik rá.
Se előbb, se később.
Pont akkor.
Megengedjük-e, hogy az Élet éljen rajtunk keresztül?
Szeretettel:
Ágota